„A színészet kettős pszichológiai munka”

Jónás Ágnes interjúja a Pesti Műsor 2019. áprilisi számában.

A New York-i filmiskola legizgalmasabb alkotója, John Cassavetes 1977-ben készült filmjét adaptálja a Vígszínház nagyszínpadára Martin Čičvák prágai rendező. Az előadás bepillantást enged a színházi világ kulisszáiba, egyaránt szól a sikerek feldolgozásáról és a bukástól, az idő múlásától való félelmekről. A március 2-tól látható előadásról Hegedűs D. Géza Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

Hogyan jellemezné a Martin Čičvákkal közös munkát?

H.D.G.: Martin vonzó személyiség, művelt, érzékeny, céltudatos rendező, a színészi munkát türelmesen segítő, nem diktátor, hanem irányító alkat. Szerettem az olvasópróbát követő úgynevezett asztali próbáit is, amikor vele beszélgetve megismertük elemző gondolatait,  s mi is megfogalmazhattuk kérdéseinket, elképzeléseinket  a szerepeinkről. Amikor a rendező beavatott bennünket, hogyan képzeli el a képi nyelven fogalmazó Cassavetes-film teatralizálását, a filmforgatókönyv alapján, Forgács András drámaíró és Vörös Róbert dramaturg által színpadra írt dráma látványvilágát, színházi megvalósítását.

A Premier történetének központi alakja Myrtle Gordon színésznő. Mi az ő drámája?

H.D.G.:  A John Cassavetes által megálmodott történet, színház a színházban – egy színtársulat zaklatott főpróbahetén, három nap alatt játszódik. A második nő című új darab bemutatójára készülnek, s a próbák során bontakoznak ki a szereplők közti konfliktusok. A mi színpadi adaptációnk főhősnőjét, a társulat vezető színésznőjét Eszenyi Enikő kelti életre, aki a történet szerint, a szerepével, önmagával és az őt körülvevő világgal is folyamatosan bírkózik. Súlyos emberi, alkotói krízisen megy át. A Premier tulajdonképpen vallomás a színházról és a színészi létezésről, a társadalmi elvárások és az egyéni igények közti feszültséget ábrázolja (a darabban a társadalmat a színházi szakemberek, alkotók és színészek reprezentálják). Az előadás az ifjúság elvesztése, a reménytelenségbe taszító öregség, a magány témáját is feszegeti. Egyébként a humort sem nélkülöző, a színházi kulisszák mögött játszódó történet rávilágít arra, hogy egy-egy szerep megformálása során fontos a fantázia működtetése, de a képzelet csak akkor segít az őszinte színpadi létezésben, ha saját életünkkel nyújtunk hozzá fedezetet. Tudniillik megúszhatatlan, hogy saját tapasztalatainkat, vágyainkat, életszemléletünket, erkölcsi értékeinket és gondolatainkat ne sűrítsük bele a szerepbe.

Ön az a fajta színész, aki könnyedén lefejti magáról a karaktert az előadásokat követően, vagy azért szüksége van némi „regenerálódásra” ahhoz, hogy visszakapcsolódjon a civil életbe?

H.D.G.: A színészet kettős pszichológiai munka. A színész egyszerre a munka eszköze és a munka tárgya. Életre kell keltenem egy szerepet, egy adott karaktert, aki az író által megkonstruált drámai költemény belső törvényei szerint működik a történeten belül és  képvisel egyfajta erkölcsi magatartást, rendelkezik fizikai, szellemi és idegrendszeri jegyekkel, úgyanakkor ott vagyok én is, a privát elvárásaimmal, erkölcsi megfontolásaimmal rendelkező individuum. Lehetséges, hogy én teljesen mást gondolok a szerepemről, mint a szerep gondol önmagáról az adott drámai helyzetben, de hát pont az a kihívás a próbafolyamat során, hogy leküzdjük a szerep és az engem, vagyis a színészt elválasztó távolságot. Úgy kell a szerep mögé kerülnöm, hogy én már ne is látszódjam, de mégis az én testemen, az én tekintetemen és izzadságcseppjeimen keresztül legyen látható az általam életre keltett ember. Amikor ez sikerül és vége az előadásnak, meghajlok a társulattal, bezsebelem a tapsokat, leveszem a jelmezem és vele együtt visszalépek a privát életembe, megtisztálkodom, felöltözöm a civil ruhámba és hazazötykölődöm a villamoson, buszon.

Myrtle, a Premier című előadás főszereplője krízisen megy át. Ön élt már át mélypontot a pályafutása során?

H.D.G.: Persze! Van úgy, hogy sokáig járunk elszántan egy úton, majd történik valami, ér bennünket egy érzelmi hatás, egy gondolat, ami radikális irányváltoztatásra késztet. Manapság sokszor emlegetik a fenntartható fejlődés fontosságát. Én úgy gondolom, hogy az ember drámai lény, aki nem fenntarthatóan fejlődik, hanem éles fordulatokkal éli a mindennapjait. Ezektől a drámai élményektől – fájdalmaktól, örömöktől – vagyunk képesek hirtelen más látószögből figyelni magunkat és átcsoportosítani az értékeinket. Hadd hozzak erre egy személyes példát: 2000. március 14-én reggel felébredtem, és úgy éreztem, hogy nincs szükségem többé arra, hogy alkoholt igyak és húst fogyasszak. Nem kényszerített erre engem senki. De ezt a – csak számomra – drámai fordulatot jelentő döntést nyílván kiváltotta valami. Igen. Az édesapám elvesztéséhez vezető szörnyűséges, sok kórházi megpróbáltatást jelentő, évekig tartó folyamat végigkövetése, megélése. Apám szenvedése, testi bajai, két évtizeddel ezelőtt ráébresztettek arra, hogy radikálisan változtassak addigi életvitelemen.

Az idő múlását nem érzi drámainak?

H.D.G.: Roppant szerencsésnek érzem magam, hogy három évtizede taníthatok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, mert így minden nap fiatalok között vagyok, természetes létközegem, hogy ötévente újabb és újabb nemzedék vesz körül. Nem hagynak eltávolodni a jelentől, mert hozzák a maguk új problémáit, új kérdéseit, aspektusait és technikáit. Állandó lelki, szellemi frissességben tartjuk egymást, s óriási energiák cserélődnek köztünk. Generációk sorát láttam felnőni, jelen voltam, amikor az általam nevelt színészek bevésték a nevüket a köztudatba, és sokakkal együtt is játszom. Én ebben nem az idő múlását, hanem a folyamatosságot látom, és ebben semmi drámai nincs. Folyamatban élünk. Élni pedig annyi, mint változni.

Negyvenhat éve tagja a Vígszínház társulatának. Mi indokolja a hűséget?

H.D.G.: Az 1896 óta folyamatosan működő Vígszínház az európai, tág horizontú, szabad szellemben létező színházművészetet reprezentálja, megvan benne az integráló képesség és a kíváncsiság a színházi értékek iránt. Olyan hely, ahol a nézőtéren mindenkinek van helye,  ahol minden egyes néző fontos. Az ember akkor érzi jól magát a bőrében, ha a teljesítménye sikerélménnyel párosul. A Vígszínházban, ebben a gazdag és vitalitással teli színházi műhelyben, 1973 óta színész gigászokkal állhattam a színpadon, rengeteget tanultam tőlük, olyan feladatokkal találkozhattam, amelyek izgalmas kihívások elé állítottak, és szüntelen megújulásra késztettek. A Vígszínház mindenkori művészeti vezetése igyekszik integrálni az új tehetségeket, alkotói törekvéseket, és a színházunknak eleven kapcsolata volt és van a kortárs irodalommal – ugyanakkor, az elmúlt évtizedekben, a saját rendezőink mellett, számos vendégrendező fordult meg nálunk, vagyis ki sem kellett mozdulnom az én műhelyem falai közül ahhoz, hogy találkozzam nagy formátumú, progresszív alkotókkal, rendezőkkel, a folyamatosan megújuló formanyelvvel, színházi szemlélettel.