Amikor a több több – Hegedűs D. Gézáról

Kővári Orsolya írása Hegedűs D. Gézáról a Színház című folyóiratban.

Amikor a több több

Hegedűs D. Gézáról

„Extra klasszis ez a nő. Hogy juthatsz te ilyen príma húsáruhoz?”– kérdezi Kodelka Ferenc, utóbb feldarabolt mészárszék-tulajdonos az első világháborút követően a szűnni nem akaró vérszomj hevében katonából gyilkossá vedlett Léderertől (A Hentes, a Kurva és a Félszemű).

Nagyon kényes szövegek. Nem elég a kiskirályt láttatni, a birtokviszonyok mindenhatóságában terpeszkedőt, a szükségleteiért bárkin átgázolót. Az téttelen. Hegedűs D. Géza érzéki modulációval szólal meg a fenevadban. A semmitől nem félő öntudatából fogalmaz, de a vágy ereje előtt megbicsakló alázattal. Hentesének veleje, hogy a színész eljátssza ugyan a „mind az enyém” kényszerében kéjelgőt, a durvát, a nőt lealacsonyítót, a vágyakat szülő vágyak mocsarában süllyedőt, de megmutatja e vágyaknak kitett lényt is. A mohóságában önmagát felzabáló, így mindjárt részvétet keltő halálraítéltet. Hegedűs D. nem vár addig a magány megszólaltatásával, amíg szövege lesz rá. A hentes agresszív expanziójában rögtön ott vannak a gyengeség és a gyengédség jelei. Nincs szenvedélymentes tekintete. Tisztaságot kölcsönöz a levakarhatatlan mocsoknak. Lírai módszerekkel él egy olyan atmoszférában, amelyben nincs semmi költői. És bár a film a rendező művészete, Szász János olyan alkotó, aki nagyban hagyatkozik színészei hozzáadott értékeire. Volt már, hogy ez nem jött jól. Hegedűs D. Kodelkájához hasonló formátumú alakítást Szász pályáján a Witman fiúkban láttam utoljára, Andorai Pétertől, azzal együtt, hogy a két színész attitűdje, filmes létezése gyökeresen különbözik egymástól.

Mondani szokás, hogy néhány mondatban ott a teljes sors, azok a nagy színészek, akik ezt tudják, de ez persze túlzás, mert néhány mondatban sosincs ott a teljes sors, csak foszlányok vannak, felvillanások, árulkodó jelek, amivel a nagy színész kiváltja a katartikus ráismerést, hogy a néző könnyedén magáévá tehesse azt, amitől aztán elidegenedik. Hegedűs D. az azonosulást antihőseivel is képes kiváltani, piszkosul fekszenek neki a moral insanity alakváltozatai. Árnyal természetesen, a „húsvérség” igényével gyúrja figuráit, saját, megkerülhetetlen, könyörtelen igazsága van mindnek. Nem ítél. Absztrahálja a romlottságot.

Erre tökéletes terepet jelentett számára egy színpadi Szász-munka is, Az álomkommandó Mengelét játszó színésze, aki amúgy igazgató a Ceauşescu-érában.

A legemlékezetesebb absztrakció azonban Az ünnep Helgéje (2006, Pesti Színház). Ki ne ismerné az előzményeket, Thomas Vinterberg Festen című filmjét, a dán dogma alap-, és ékkövét, melyben a tehetős felsőközéposztálybeli család születésnapi vacsorája egy egész társadalom kórképévé borzalmasul? Eszenyi Enikő nem a forgatókönyv, hanem David Eldridge a film nyomán született dramatizációja alapján rendezte az előadást. Hegedűs D. nem a vérfertőzőt, a pederasztát, a gyermekeit életreszólón hazavágó apát játssza. Elvonatkoztat. A szubjektív valóság kivetítésének képessége adja a hárítás hitelességét. Magától értetődőségét pedig az a kellemetlen tény, hogy az apa cselekedeteiről évtizedek óta majd mindenki tudott. Hegedűs D. szarkazmussal kollektivizálta a bűnt, tett egyenlőségjelet „gyilkos” és „cinkos” közé. Nem az igazság relativizálásáról van szó, félreértés ne essék, de nem is elsősorban hazugságpiramisokról, hanem arról a hátborzongató felismerésről, hogy ott bent, legbelül bármilyen szörnyűség felépíthető és megokolható. Átcsapva társadalomkritikába, a megkérdőjelezhetetlen tekintély problematikájához érkezünk.

Mert Hegedűs D. megmutatta ezt is, magát az őt körülvevő világ szemében, vagy még inkább, magát, mint az őt körülvevő világ produktumát. Bronzszobor-szerű, arrogáns pozitúrák váltják egymást a családi talapzaton, míg le nem dől az egész, egyszerre, egy pillanat alatt.

Eszenyi helyzetbe hozza, lehetőséget teremt arra, hogy a színész esszenciáját adja a megelőző évtizedek belső folyamatainak. A kvázi hősből antihőssé válás útjáról van szó, ennek minden mögöttesével. E folyamat fontos állomása a Marton László jegyezte Nóra, melyben Eszenyi és Hegedűs D. színészként partnerek.

A Helmer-alakításnak ugyancsak alappillére a saját valóság, mely Hegedűs D. tolmácsolásában mindig hangsúlyosabb az élethazugságnál. A bankár felsőbbrendű, tudálékos, hímsoviniszta, behízelgő agresszor, ugyanakkor – ahogy Szász János filmjének hentese –, Hegedűs D. szemében nem szimpla elnyomó, inkább ütközik. A maga önzései ütköznek mások önzéseivel, a maga akarata mások akaratával. Számára túlélési törvény ez, a felülkerekedő csak zsarnok lehet az őt kitermelő világ szemében.

A nő fölötti uralom, mégha meg is alapozzák azt a korbéli társadalmi adottságok, mindkét esetben látszólagos, ellentétben a dependenciával, ami igencsak szembeszökő. Thorvald élete széthullik Nóra nélkül, nemcsak polgári, hanem érzelmi keretei is megrogynak, legszeretettebb gyermekét veszíti el. Kodelka kommunikációjában a nő „húsáru”, először úgy is ér hozzá, mint a szép darab húshoz, amit kisütni visz, szemében azonban jól láthatóan a vágy magasztos tárgya.

Hegedűs D. lágyságai mögött emberség bújik és nőszeretet, amit ugyancsak absztrahál. Pont ettől olyan meggyőző a hímsoviniszta szörnyekben.

Nem visszafogott színész, játszik, dörög, tombol, a drámai csúcspontokon időnként több annál, mint ami a nézőtérről még komfortosan átélhető, de neki szabad, mert az animalitás mindig a kisodródás felé közeledők roppant sérülékenységét hordozza. A több többlet.

Hegedűs D. a szocializmus lángoló lelkű hőseinek egyszerűsége felől haladt fokozatosan a lelki folyamatok kapitalista bonyolultsága felé. Jól látható, hogy boncol, nem kedveli a leegyszerűsítést, élvezetét leli az egy tömbből faragható figurák cizellálásában. A belső szövetek megszállottja.  Claudiusa nem egy kamasznak, hanem egy kis férfinak a különös mostohaapja. Gesztusai nemcsak arról szólnak, hogy Hamlet őt nem téveszti meg, hanem annak a nyiladozó férfierőnek a felismeréséről is árulkodnak, amely gyermeki tisztaságával, fékezhetetlen igazságérzetével, szilajságával el fogja őt söpörni.

Hegedűs D. karakterisztikus vonása elsőre meglepően negédes artikulációja, melyet a pedánsan tagolt beszéd külön kiemel, és aminek pikantériát kölcsönöz némi ízesség, egyediséget az öntörvényű hangsúlyozás. Az ilyen és effajta velejáróságok beszüremkedése a közvélekedéssel ellentétben nem egyneműsít. Más-más karaktert ad az egyes szerepeknek. Claudiusnál a mézesmázosan ármányos manipulátort, Kodelka és Helmer esetében az önmaga bálványaként tetszelgő birtokost, Helgénél a beteg, affektáló karaktert fűszerezi. A Szezon című Török Ferenc-film politikusfigurájának egyenesen kontúrját adják ezek a vonások. A vidéki múlt jelei a gyors felkapaszkodás, a nyájasság a képmutatás, a határozott hang és a tiszta artikuláció a hatalom kölcsönözte magabiztosság megfelelőivé válnak. Nem mellesleg Hegedűs D. képes úgy megrendelni egy uborkasalátát, hogy abból komplett életvezetésre következtetni lehet.

Rendez. Színészpedagógus. Különféle bizottságok, egyesületek, testületek, érdekegyeztető tanácsok mindenkori tagja. A színháztársadalmi élet létfontosságú szerve.

Horvai-Kapás osztályból szerződteti a Vígszínházba Várkonyi Zoltán. Ott lobog huszonévesen a legendássá lett musicalekben (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Harmincéves vagyok), előbbiben mondja ki első mondatát a Víg színpadán. Romantikus, és kevésbé romantikus hősszerepek kísérik a kezdeteket. Ádám, Kőmíves Kelemen, Liszt (tévéjáték)…

Nagy szemtanú, múltápoló, múltfirtató. Sokat tud.

Sűríti e tudást Márai-monodrámájában. Megidéz valamit a múlt század jelentőseinek más minőségű méltóságából. És látja a történelmi lényeget.

Jut eszembe, milyen kár, hogy nem saját korát és történetét mondja! Lenne mit.

Várkonyi a Víg 75. születésnapján megfiatalodni mindig képes színházról beszélt. Ez persze nem konzerválódott társulati tagok körítését szolgáló diákutánpótlást takarhatott. Inkább a megújulás fontosságát. Hegedűs D. magáévá tette a Várkonyi-eszményt. Pályáján egyszerre híve szenvedélynek és hűségnek. Ez nem csekély vállalás. Mintatag. Bármilyen régi bútordarabja a Vígszínháznak, újabb és újabb kárpitja mindig passzol Fellner és Helmer enteriőrjéhez.