Hegedűs Géza Márai Sándor szerepében

Heller Ágnes kritikája a Hallgatni akartam című előadásról a Múlt és jövő című folyóiratban.

A cím nem pontosan írja le azt, ami a Vígszínház próbatermében (házi színházában) történik. Hegedűs Géza nem Márai szerepét mondja el meggyőzően, hanem ő maga Márai Sándor. Ő az a 48- 50 éves férfi, aki nagyon szeretett hazáját elhagyni készül, vagy már el is hagyta. Ő az, aki elsiratja a magyar műveltséget, a magyar polgárságot, ahogy az európai műveltséget és polgárságot is. Ő az, aki egy világ végéről a polgári világ elpusztulásáról, vagy inkább önpusztításáról beszél. Azaz Hegedűs nem „játszik”, hanem gyászbeszédet mond egy mindmáig behantolatlan sír felett.
Ezért volt szerintem hiba a különben kitűnő forgatókönyv író részérő az előadás végére egy másik Márai írást, a Halotti beszédet, Hegedűs szájába adni. Inkább Márai, a könyv 121 oldalán olvasható lezáró önvallomásával kellett volna a monológot befejezni. Hiszen ez a tényleges „befejezés”. Milyen meggyőzően mondta volna el Hegedűs Márai sorait: ¬- Meg kellett tudnom egy napon, hogy ebben a forradalmi világban éppen nekem, a megvetett polgárnak „szerepem” van: az a humanista gondolatvilág, melynek szellemében nevelkedtem, melynek műveltségében és szellemében éltem, melynek szellemi és erkölcsi örökségét magaménak érzem,  – én soha megtagadni nem tudom.
A „gyászmunka” befejezetlen volt, s azóta is befejezetlen. A halott, akit Márai gyászol nem por és hamu, hanem egy sírjában nyugodni nem tudó történet, Magyarország és Európa története 1938-tól 1948-ig. Hegedűs Géza megidézi a Márai Sándor nevű tanút, az ő nevében, az ő alakjában, az ő szavaival tesz most számunkra tanúbizonyságot a magyar múltról, arról a történetről, történelemről, mely mindmáig temetetlen maradt.
Sok elmélet született a színészetről, de egyik sem illik Hegedűs játékára. Diderot a színész paradoxonjáról írt tanulmányában arról elmélkedik, hogy minél kevésbé azonosul a színész a szerepével annál hitelesebben tudja hitelessé tenni. Hamlet arról a színészről elmélkedik, akinek könnybe lábad a szem, mikor Hekuba fájdalmáról beszél, holott semmi köze sincs Hekubához. Hegedűs játszott ilyen szerepeket is igen meggyőzően, holott, feltehetően, semmi köze nem volt mondjuk Julius Caesarhoz. De ehhez a Márai szöveghez Hegedűs Gézának nagyon is köze van. Ez az ő szövege, ha nem is az ő tapasztalata.
Hegedűs Géza nem élt 1938-ban, nem érezhette azt a megrázkódtatást, amit Máraiból az a mondat, hogy „a népszavazás elmarad”, kiváltott. Ő nem találkozott a Bástya-sétányon Teleki Pállal, sem egy külföldi látogatáskor Bárdossy Lászlóval. Ő nem élte át a magyar zsidóság megalázását, meghurcolását, elpusztítását. Ő nem volt ott, mikor Kassát a bécsi döntés következtében „visszacsatolták.”  Márai arról tanúskodik, amit ő érzett, ő látott, ő gondolt, ő tapasztalt. A szöveg a magyar kulturális emlékezet egy igen ritka, ritkán őszinte, ritkán önvizsgáló dokumentuma.
Márai krónika formában előadott vallomása azonban nem a régmúlt emlékezetét, hanem a jelen múltjának emlékezetét hordozza. A magyar jelen múltjáról van benne szó. Hegedűs Géza jelenének múltjáról. Addig temetetlen a múlt, ameddig hat a jelenben. S addig hat a jelenben, amíg temetetlen. Hegedűs nem Hekubát siratta, aki oly régen élt, s akihez semmi személyes köze nincsen, hanem a jelen múltját. A magyar kultúrát, a magyar műveltséget, a magyar újságírást, s különösen a magyar – s nemcsak magyar – vakságot.
Olyan őszinteséggel, mint ahogy Márai saját koráról, saját szeretett népéről beszélt, azóta is kevés olyan magyar ember beszélt, akinek ennek a hazának a sorsa drága, bukása, züllése fájdalmas. Aki erről beszél, az a máról is beszél. Hegedűs a máról beszélt. Ő volt Márai Sándor itt, a jelenben, a színpadon, aki bennünket siratott és bennünket vádolt.
Hegedűs Márai tapasztalatait beszéli el, ő a tanú. Az első jelenettől kezdve, mikor a színpad sarkában elmondja a kezdő sorokat, azt, hogy nem szabad, mert nem tud hallgatni. Márai az elbeszélés jelenéből tekint vissza a múltba, azt beszéli el, érzékelteti, hogy mit és hogyan tapasztalt akkor, amikor valamit tapasztalt. Ugyanakkor a történet tragikus vége felől értelmezi ezeket a tapasztalatokat. Mikor például arról beszél, hogy az antibolsevizmus olyannyira megvakította az angol és francia politikusokat, hogy nem akarják észrevenni a náci veszélyt, ő persze már tudta, hogy csak a nácik indította háború következtében foglalhatta el a Szovjetunió egész Kelet-Európát. Bárdossy kivégzésekor tanúsított bátorsága sem menti fel a volt miniszterelnököt – Márai szerint – a magyar katasztrófa előidézéséért való felelősségétől.
Hegedűs remekül érzékelteti, hogy kétféle időben tartózkodik együtt és egyszerre: az elbeszélés idejében és az elbeszélt idejében. A krónikás, az elbeszélő, Márai/Hegedűs melankolikus, gyakran nosztalgikus, gyakran ironikus hangja, egyes csúcspontokon átúszik a vád, a kétségbeesés, a harag és a szégyen hangszíneibe. Így például a Kassába való bevonulás és a hotelben szerzett tapasztalat elbeszélésében. A könyvben hosszasabban előadott narratíva ebben az egy epizódban frappánsan jelenik meg.  Hegedűs Géza mindig azokban a jelenetekben vált hangot, mikor Márai egy sorsfordító személyes tapasztalatot beszél el, vagy amikor a magyar jellem, gondolkozásmód, szellem lealacsonyodásán háborog.
A szégyen. Márai a magyar szégyenről beszél és magyarként szégyelli magát. Nem menteget, nem szépít, felelősséget vállal. Ezt teszi Hegedűs is, ezt teszi – ha csak az előadás alatt is, ha csak az előadás hatása alatt – a közönség is. Mert a közönség számára sem Hekubáról van szó, hanem rólunk. Rólunk, azokról a mai magyarokról, akik nem mentegetik a múlt vakságát, bűneit, lealacsonyodását, s ezzel életben tartják, megismételhetőkké s meg is ismétlik. Rólunk, a vakokról, akik abban a hitben élünk, hogy minden mégis csak rendben megy, hogy valami csak lesz, mígnem ránk dűl a ház.
Hegedűs nem egyszer bebizonyította, hogy nemcsak jó színész, de nagy színész is. A monológ a nagy színész főpróbája. Hegedűs már korábban is kiállta ezt a próbát, akkor, amikor Camus remekművét, a Pestist adta elő (a szó szoros értelmében) ugyanezen a színpadon. Most megint bizonyított. Mikor Márai nevében nem Hekubáról, hanem a kis Claudiusokról és a még kisebb Poloniusokról mesél. S az elkerülhető balsorsról, melyet Magyarországnak a Claudiusok és Poloniusok miatt mindeddig, sosem sikerült elkerülnie.