In memoriam Fejes Endre

201fejes5. augusztus 25-én, 92 éves korában elhunyt Fejes Endre Kossuth- és József Attila-díjas író – közölte a Vígszínház.
A Népszava hasábjain Hegedűs D. Géza emlékezett az íróra.

Volt szíve a színházhoz

A színházamnak köszönhetően,1977-től, mint pályakezdő színésznek megadatott, hogy néhány évig a közelében lehessek.

Együtt dolgoztunk a “Jó estét nyár, jó estét szerelem” című zenés színpadi dráma próbái alatt, a Vígszínházban. Az előadásban a főhőst, a “Sötét ruhás fiút” játszottam. Még csak két éve voltam a pályán. Egy 24 éves ugrifüles szamár, egy 180 centis, csont-bőr-szorongás-és-tapasztalatlanság. “Hogy, mi lesz, ha jön a próbára, a szigorú, nyers, és szókimondó Fejes Endre. A szerző? Ügyetlenségem okán leharapja a fejem?” De nem így lett! Olvasópróbán kezet fogtunk, szemembe nézett, nyílt tekintettel, “Szervusz Hegedűs! Tegezz te is”! Aztán, mindig csak “Hegedűsözött”. A próbafolyamat alatt végig egyenrangú partnernek tekintett, ahogyan a többi alkotótárssal is nyitott és együttműködő volt, a színészekkel éppúgy, mint a zeneszerző, Presser Gáborral, a dramaturg, Radnóti Zsuzsával és Marton László rendezővel.

1977_joestetNem volt színházidegen. Már mögötte volt jó néhány sikeres bemutató. “Vonó Ignác”! Garas Dezsővel! Volt szíve, füle, orra, szeme Fejes Endrének a színházhoz. Micsoda alakokat tudott színpadra írni, micsoda nyelven és drámai erővel, humorral. Valamelyik összpróba után, az egyik dal kapcsán – amelyik így kezdődött: “Mondd, mit ér egy ember, aki napi negyvenesből él?” – azt mondta, “Meglátod, itt a dal végén, a közönség tombolni fog!” Igaza volt. A prömieren, percekig nem lehetett folytatni az előadást, annyira tapsolt a közönség.

Fejes Endre, 1923. szeptember 15-én született. Egy évvel volt fiatalabb az apámnál. Amit megörököltem apámtól, az ő személyes és családi mitológiájából, a Horthy korszak, a második világháború, a Rákosi korszak, Nagy Imre rövid időszaka, 1956, a kora-Kádári időre vonatkozóan, arról, már eszmélkedő kamaszként, fiatalemberként, brutális erejű művekben olvashattam Fejes Endrétől.

Spiró Györggyel értek egyet, hogy a “Rozsdatemető”, nemcsak a magyar irodalom, de a világirodalom egyedülálló csúcsteljesítménye. A magyar “Száz év magány”. Egy “transzcendencia nélküli”, istentelen világ érzelemmentes látlelete. Az író, kegyetlen erővel sűríti az időt, s olvasóként, belépve a fikció világába, osztozva az élni, szeretni akaró szereplők sorsában – örömében, fájdalmában, gyászában – azt éreztem, hogy velem, családtagjaimmal, rokonaimmal, ismerőseimmel történik mindez. Ez az én családtörténetem. A mi családtörténetünk. Rozsdatemető. Nincs feloldozás. Ilyen szikáran, csak Fejes Endre tudott megrajzolni embereket, ilyen gazdagon kevesen tudták ábrázolni a humanitás létformáit, így szeretni kevesen tudtak.

Olvastam, s olvasom a regény keletkezése óta olykor-olykor fellobbanó esztétikai vitákat, véleményeket, kritikákat, amelyek gyakran nem hízelgőek. Csodálkozom mindig azon a magabiztosságon, amely kétely nélkül minősít egy-egy remekművet. Idővel paloták, házak, erős várak romolnak. Meg mi emberek is. De a szellem, energiával teli alkotásai? Itt ragyognak körülöttünk. Azt gondolom, ha a jövő századokban tudni akarnak majd rólunk, és elolvassák Fejes Endre műveit, akkor megtudhatják, hogy kik is voltunk mi, mai magyarok.

Hegedűs D. Géza

(A szöveg forrása: nepszava.hu)